Érdekes kérdés az vajon a száz évvel ezelőtt élt írók, újságírók, művészek mit szerettek ropogtatni a teájuk mellé. Például amikor úgy „civilben” összeültek valahol. Például Móra Ferencéknél. Mert oda érdemes volt járni.
A köménymag szerintem isteni fűszer, különleges íze, roppanós volta miatt sokszor használom – imádom a körözöttbe, levesekbe és persze a sós rudakról sem hiányzik sosem. Tudom, jellegzetes íze miatt sokan nem szeretik, pedig érdemes fogyasztani, a testünk hálás lenne érte.
Teázni jó dolog, főleg így télvíz idején. És jó dolog a teához ropogtatni is valamit. Ezeknek a kísérő falatkáknak nagy múltja van, a régi szakácskönyvek is tele vannak teasütemény receptekkel. Ez az elnevezés általában édes, apró kekszeket takar, amit tényleg élvezet bekapni egy-egy korty tea…
Én a sós-sajtos házi ropogtatnivalókból sosem tudok eleget sütni. Idehaza is hamar lába kél, már a tepsiről eltűnik a fele, szóval résen kell lennem, ha vendégségbe szánom ezeket a harapnivalókat.
Azt, hogy milyen sós aprósüteményeket sütöttek dédanyáink nem nehéz elképzelni, ezerféle pogácsa receptjét őrzik a régi szakácskönyvek. Olvashatunk még sós vagy sajtos kiflikről, rudakról, tallérokról – de a mai értelemben vett „rágcsálnivalókról” nem nagyon találunk leírást.
Szerintem mindenki el-elcsábul néha, amikor a boltokban a rágcsálni valók mellett sétál el. Egy kis zacskó ropi, chips, keksz bele-belepottyan a kosárba, nekem például gyengém az apró kis sós kréker.
Nézem a híreket: jó hideg lesz hétvégén. Na mi esik ilyenkor legjobban az ebédlőasztalnál? Persze egy forró leves. Ha pedig úgy döntünk, hogy jó tartalmasra főzzük, akkor
Persze, hogy a két lánya. Meg a felesége. Pontosabban a felesége....