Azt, hogy milyen sós aprósüteményeket sütöttek dédanyáink nem nehéz elképzelni, ezerféle pogácsa receptjét őrzik a régi szakácskönyvek. Olvashatunk még sós vagy sajtos kiflikről, rudakról, tallérokról – de a mai értelemben vett „rágcsálnivalókról” nem nagyon találunk leírást.

Szóval nem volt chips, nem ropiztak, kukoricáztak… Na jó, azért a pattogatott változatot nyilván ismerték. :) Vagy mégis? Az 1906-os Dunántúli Szakácskönyvet – Alsószopori Nagy Ferencné tollából - lapozgatva akadtam rá egy Sós szálak című receptre. Elolvasva rögtön megéreztem, hogy megtaláltam a dédik ropiját. Szóval kíváncsi lettem és belevágtam. Íme:

Sós szálak - a dédik ropija

Hozzávalók:

• 30 dkg liszt
• 10 dkg vaj
• 1.5 dl tej
• 2 dkg élesztő
• 1 tojás
• durva szemű só
• szezámmag, lenmag (opcionális)

 Az élesztőt a tejben megfuttatjuk.

A lisztet a vajjal elmorzsoljuk, majd beleöntjük a megkelt élesztőt. A tésztát alaposan összegyúrjuk.

A szerző így írja: „Mint a burgonyatésztából: hosszú rudakra sodorjuk és ezeket ujjnyi hosszú és vékonyra vágva gömbölyűre sodorjuk.” Szóval én, ahogy a gyerekek mondják gilisztákat sodortam a tésztából, és ezeket egyforma hosszúságúra eldaraboltam. Kísérletképpen készültek vastagabb és vékonyabb darabok is. Mindegyik roppan. :)

A rudakat a tojás fehérjével megkenjük, majd durva szemű sóval meghintjük. A recept köményt is ír, de ha nagyon reformálni akarunk szórhatunk rá magokat -  szezám, len – is. Én most hagyományőrző voltam, csak sót használtam. Végül is az igaz ropin is csak az van.

Száz éve úgy mondták: tartós tűznél sütjük. Nyilván ez az egyenletes hőmérsékletet jelenti. Én 170 fokot állítottam be a sütőmön.

Rá-rápillantottam és akkor vettem ki, amikor már olyan színűek voltak, mint a bolti ropi.

Ha készítünk hozzá egy kis mártogatni valót - mondjuk elkeverünk egy kis joghurtot fokhagymával és zöld fűszerekkel - még tutibb lesz ez a rusztikus ropi. Aztán már csak néhány barát meg egy pohár bor kell hozzá és kerek lesz az este.