Operarajongók figyelem! Tudjátok-e minek köszönhetjük az Otellót? Nem, nincs szó elírásról, hogy kinek azt mindenki tudja. De hogy Verdit – kis túlzással ugyan de - mi ösztönözte a mű megírására, az már fogas kérdés.

Mivel persze gasztroblogot olvastok, sejthetitek, hogy egy finomságról lesz szó. Annak idején, amikor a mester jó néhány évnyi hallgatás után - az Aida bemutatóját követően a kritikáktól megbántva „visszavonult” - ismét elkezdett dolgozni az Otellón, a munka nem úgy haladt, ahogy a milánói kiadó várta. Verdi lassan dolgozott, bizonytalan volt, sokat piszmogott a részletekkel, feleslegesen töltötte az idejét apróságokkal. De a lemezkiadó barátja, Giulio Ricordi tudta kezeli a mestert, a „morgó öreg medvét”, akit rendszeresen kényeztetett apró ajándékaival, egyebek között a fenséges panettone-vel.(Verdi, a család és a barátok Sant'Agata-ban. Jobbról a második Ricordi.)

A milánói kuglófokat - finom kis csokoládékkal együtt – csomagokban küldte Verdinek Ricordi, édes emlékeztetőül arra, mennyire várja már, hogy elkészüljön az Otlelló. Sok-sok óriási panettonet kellett postára adnia, míg hosszú évek után végül 1881-ben bemutatták az operát, mindenesetre a sütemények – ahogy Verdi egyik levelében olvasható – „ugyanolyan finomak, ha nem finomabbak, mint azok, amiket az isten teremtette legtorkosabb falu gasztronómiája képes nyújtani”. 

A panettone az olaszok csodálatos, tradicionálisan karácsonyi édessége, nagyon póriasan nevezhetjük egyfajta gyümölcskenyérnek is, ami kívül-belül egyaránt egyedi. Különleges a tésztája, ami miatt az elkészítése bonyolult, macerás és roppant időigényes, sütni pedig csakis a panettone formában szabad. Elnézve a készítését bemutató videókat bevallom, egyelőre kedvem és felszerelésem sincs, hogy készítsek egyet, bár nyilván eljön ennek is az ideje. Íme egy remekmű.

Verdi igazán igényes és ínyenc volt a gasztronómiában is. Saját termesztésű alapanyagokból főzött, saját bort palackozott, különleges rizottót készített, kedvenc foccacciája volt a töpörtyűs lepény. Mindezekről részletesen lehet olvasni Antonio Battei könyvében (Jó étvágyat, Maestro!), szerencsére receptekkel együtt. :) Szóval a kor, a táj és a zeneszerző jellegzetes ételeit tudjuk tesztelni, én egy rücskös torta nevű édességbe kóstoltam bele. Megtévesztő a név, tortának nem nevezném ezt a desszertet, sokkal inkább sorolnám a morzsasütik közé. Lám-lám, már 200 éve is létezett ez a műfaj. :) A tésztát csak úgy nagyjából kell összedolgozni, inkább a formában kell kézzel egyengetni rajta. Szóval munka alig van vele, érdemes kipróbálni, kicsit felturbózva.

Rücskös torta - Torta sbrisolona

Hozzávalók (8 személy részére)

• 250 g liszt
• 150 g finomra őrölt kukoricaliszt
• 200 g cukor
• 110 g vaj
• 100 g zsír vagy újabb 100 g vaj
• 150 g hámozott mandula
• 50 g nem hámozott mandula
• 1 citrom reszelt héja
• 2 tojás sárgája
• 1 tasak vanília

A mandulát aprítógépbe dobtam és nem túl apróra daráltam, majd egy maroknyit félretettem a díszítéshez.

A torta összes hozzávalóját egy tálba dobáltam: a kétféle lisztet, kockázva a vajat, cukrot, a tojások sárgáját, a mandulát, vaníliás cukrot, citromhéjat. Én a zsír helyett is vajat használtam.

A recept így fogalmaz: „gyorsan dolgozzátok jól össze, de ne túl sűrűre”. Arról fogalmam sincs, ez mit jelent, de a lényeg, hogy egy nehezen összeálló morzsás tésztát kaptam. A leírás viszont biztosított róla, hogy ez rendben van.

A sütőformát alaposan kivajaztam – mivel kis adagot készítettem, ezért mini tortákat sütöttem – beleöntöttem a masszát, szétterítettem, eligazgattam a kezemmel, kicsit lenyomkodtam.

Rászórtam a félretett mandulát, majd toltam be a sütőbe és 180 fokon megsütöttem fél óra alatt. A formában hagytam kihűlni, majd óvatosan borítottam ki, a recept ugyanis figyelmeztett arra, hogy könnyen törik.

Mivel úgy sejtettem, leginkább a morzsasütikhez fog hasonlítani, ezért gyorsan összedobtam egy kis turbó anyagot. Vagyis a mélyhűtött erdei gyümölcskeverékből, pici vízzel és porcukorral néhány perc alatt finom kis „szószt” varázsoltam. És jól tettem. :) A Verdi féle mandulás tortácskák önmagukban is nagyon finomak, kívül nagyon ropogósak, belül szétdőlősen puhák, de az összehatás igazán akkor lesz tökéletes, ha egy kis gyümölcsszószt locsolunk melléjük.

(Képek: www.abc.es)